Prológus

Sziasztok!
Igen, tényleg új a prológus. És ez teljes mértékben az én hibám. Vétlen kitöröltem az előzőt. Igen, tényleg ekkora szerencsétlen sügér vagyok.
Most újraírom, igyekszem tartani magam az előzőhöz, de őszintén szólva, fogalmam sincs, mi fog ebből kisülni.

***

- Éveken át szenvedett és maguk észre sem vették! -szorította ökölbe a kezét az orvos. Általában nyugodt ember volt, de most valamiért az idegesség kerítette hatalmába.
- Nagyon jól eltitkolta, és ezt maga is tudja. Könyörgöm, szinte mindig dolgoztunk, akkor pedig boldog volt! Elnézést, hogy nem tettünk biztonsági kamerákat a szobájába. -ült le fáradtan az asszony a sok piszkos kórházi székek egyikére. Az egész napja egy rohanás volt, ezért nem sikerült teljesen felfognia, hogy mi történt. Nem tudta elfogadni,  hogy az életvidám, kitűnő tanuló, szórakozott lánya megpróbálta megölni magát. Ráadásul az elemzések szerint már nem először. Rendkívül zavarta, hogy nem tud semmit tenni. "Mit fognak rólam gondolni az emberek!" -futott át az agyán. Az évek során szép kis hírnévre tett szert a karrierjében, miért most omolna össze minden?
- Őszinte leszek. -ült le a doktor is. -A túlélésre adott esély valószínűleg öt százalék. A méreg súlyosan befolyásolja a szívműködést. -vette elő a jegyzeteit. Gyorsan átfutotta amiket eddig írt, de nem talált olyat, ami esetleg reménynek szolgálna ennek a nőnek a számára.
De az asszony csak megigazította grafit szürke ceruzaszoknyáját és fehér blúzát. A ruhái tökéletesen simultak karcsú alakjára és szőkített, még az egyenes haja is teljesen arányos volt. Csak az igazi kifinomult hölgyek engedhették meg maguknak ezt a fajta komoly külsőt.
- Nincs valami különleges eljárás? -kérdezte komolyan. A nő fején átfutott, hogy mennyire jó néven vennék, ha sikerülne neki megmenteni a lányát. Még akkor is, ha ő csak a bakkártyáját suhintotta meg.
- Ilyenre sajnos nincs. De elnézést hölgyem, nekem mennem kell vissza. -búcsúzkodott az orvos. Az édesanya arca semmiféle érzelmet nem tükrözött vissza. Ez is segített meghozni egy fontos döntést.

A doktor besietett a szobába, ahol is az említett haldokló páciens feküdt. Az orvos nagyot sóhajtott.
- Sajnálom. -suttogta. -Jobb lesz ez így.

Majd megölte a lányt. Sosem tett még ilyet, de tudta, hogy a jó szándék érdekében bármit. Az orvos ugyanis más volt. Ő segítette át az embereket következő életükbe, amolyan Fényemberként szolgált. Ezért nem viselte meg túlságosan, ha a kezei közt leheli ki valaki a lelkét. Ő maga gondoskodott róla, hogy jobb helyre kerüljön.
De még sosem szánta magát arra, hogy ő maga oltson ki egy életet. Átszellemült.

Alig volt ideje. Az idegen dimenzióban végre megpillanthatta a lányt, és legszívesebben kérdések lavináját zúdította volna rá, amikor eszébe jutott, hogy ez nem egy átlagos eset.
- Figyelj rám Hannah. Először is bocsánat. Másodszor. Tudom, hogy elsőre sok, de meg kell értened. Új életet kezdhetsz. De az utolsó esély. Nem tudom, mi vár majd rád. Vállalod a kockázatot? -nézett mélyen a lány összezavarodott szemeibe. Érzékelte, hogy Hannah mennyire nem érti a dolgokat.
- Igen. -válaszolt hirtelen a lány. Szerette a változásokat és az új dolgokat.
- Rendben. De nem szeretnélek egyhamar itt látni. -mosolyodott el fanyarul az orvos. Tudott egy lányról, egy olyan emberről, akinek élete Hannah számára a lehető legtökéletesebb lehet.

Aztán beleszólt az Életbe. Kicserélt két lelket, emberek százai memóriáját karcolta össze, emlékek milliót hagyta, hagy fújja őket a szél arra, ahová már senki nem megy utánuk.